Sixth c

Meg akarom csókolni.

Vajon, hogy reagálna? Biztos megütne.

Ő nem meleg.

Francba.

-Menjünk be azért a teáért, mielőtt anyu kijön értünk. - mosolyogva felpattanok, hogy felsegíthessem. Hogy hozzáérhessek.

Felsegítem. Érintésének nyomán még percek múlva is bizsereg a bőröm.

Mi történik velem?

Negondoljránegondoljránegondolránegoldoljránegoljár - mondom magamban akár egy mantrát, bár egy idő után összesűrűsödik a fejemben, majd egy szó üt szöget a koponyámban. - a feneke.

Francba, ez nem megy jól.

Anya kedvesen mosolyog Lukera. Óhatatlanul az jut eszembe, hogy néha velem is lehetne kedvesebb. De persze ez soha nem fog megtörténni. Az anyák ilyenek.

Hallom a kanál kopogását a bögrében. Luke bögréjében.

Anya a kezembe adja a bocis bögrémdt, tele gőzölgő, meleg, illatos teával.

Ez a tejesbögrém. - gondolom, de nem teszem szóvá. - a teásbögrémre egyértelműen rá van írva, hogy: ''Szeretem a teát'' igazán logikus. De nem hibáztatom.

-Köszi anyu. - próbálok kedvesen rámosolyogni habár még mindig kicsit érzékenyen érint a bögrés eset. Nehezemre esik a tejesbögrémből teát innom.

-Na és mit csináltok, fiúk? Van valami tervetek? Azért elég késő van már. - mosolyog ránk anyukám, és tudom mi jár az eszében igazából. ''Troye, mit akarsz csinálni szegény kissráccal?''

Mintha pedofil lennék. Anya, köszönöm, hogy bízol bennem.

Az már más tészta, hogy eszembe jutott ilyesmi.

Nem lényeges információ.

-Nem ismerem a városnak ezt a felét, úgyhogy, azt hiszem házon belül maradunk. Mármint, csak ha nem zavarok. - hebegi zavartan, ujjai a bögre köré szorulnak, fehérek és pirosak egyszerre.

-Ó, ne aggódj. Én nagyon is jól ismerem a városnak ezt a felét. - kacsintok rá.

A francba.

Rákacsintottam.

Ó, a büdös francba.

De ő csak nevetni kezd.

A szívem pedig újra dobogni.

Anyám mosolyogni.

És a világba visszatérnek a színek.

A hangok.

Az érzések.

-Na és hova megyünk? - leteszi a bögrét és szalutál nevetve.

Szeretem. Újra.

Anyám mosolyog.

-Te szeretsz gördeszkázni, igaz? - vigyorgok rá.

-Igen, de ezt honnan...

-Nem kell mindent tudnod - vágok a szavába. - inkább induljunk.

Magammal hozom a szobámból a régi deszkámat, elköszönök anyától, mialatt Luke az ajtó előtt vár rám.

Nem ittam meg a teámat.

Úgy fél óra séta után Luke elkezd durcázni, hogy mennyit kell sétálnia, és nem erről volt szó. Kikapja a kezemből a deszkát és felpattanrá. Úgy mutat rajta, mint akit deszkára teremtettek.

-Szép, Luke, köszi. - morgolódok tettetett komolysággal és sértődéssel.

Nevetni kezd.

Rám néz.

Feltűri az ingujjait.

Kinyújtja a nyelvét.

Ajkamba harapok, és lehajtom a fejem, hogy leplezzem az arcom pirosságát.

Biztos vagyok benne, hogy piros.

Nem hittem, hogy ez ilyen nehezen fog menni.

Szemembe hulló hajamat hanyagul a helyére lököm és óvatosan felpillantok. Épp akkor ugrik valami hülye trükköt a deszkával.

Nem tudok deszkázni.

Miért van deszkám?

Később beszélünk róla.

Mosolygok a bolondozásán. Néha kocogni kezdek utána, hogy ne hagyjon le annyira, néha pedig egyszerűen megállok a kanyarban, ahol nem fordul be, és megvárom míg hátrapillant, engem keresve. Akkor intek neki.

Ő pedig visszafordul.

Nem tartott sokáig az út. Általában busszal jövök idáig. De ez a séta határozottan izgalmasabb volt.

Teljesen besötétedett.

Így mégszebb a pálya.

A grafittivel borított emelkedők, ugratók és minden egyéb, szinte szikráznak az enyhe, narancssárga utcaivilágításnak köszönhetően. Szól a zene, és beszélgetések tompa moraja nyomja el kissé.

-Hé, Troye! - lép hozzám Ben, és máris egy kézfogós ölelésbe von.

Bár látnám Luke arcát...

-Szevasz, Ben. Ő itt egy barátom, Luke. - mutatok a gördeszkán ácsorgó szőke fiúra, aki szinte meg van dermedve.

Annyira magamhoz húznám..

-Szia, öcsi! Na mi van elmaradt a takarodó? - ráz vele kezet Ben, és már kezdi is az örökös szarkasztikus csipkelődést, amit egyetlen alkalommal sem hagyna ki.

-Szia, Ben, a nagy behemót állat, aki már a bemutatkozás után egyből bunkózik. - vigyorodik el Luke.

Majdnem elnevetem magam. Rég szólt be valaki Bennek.

-Oké, kiscsávó. - fintorodik el Ben. Azonnal abbahagyom a nevetést. - Bírlak. - fél kézzel átkarolja a vállát és magával húzza a tömegbe. Azonnal a picsanadrágba bújt kis tiniribancok felé vezeti.

Luke lazán lógatja maga mellett a deszkát, és ettől valahogy még szexibb lesz, mint általában.

Engem pedig eláraszt a féltékenység. Azt hiszem be is sárgultam.

Ő az enyém.

Nem akarom, hogy holmi semmirekellő ribancok seggét nézegesse.

Ne nézzen senkire.

Azért hoztam ide, hogy hátha talán érezni fog valamit irántam.

Ben elbassza.

Oda sem kell menniük a lányokhoz.

Egyből Luke köré gyűlnek.

Ők is látják milyen jóképű.

Észre sem vettem, hogy egyhelyben állok és bámulom őket, amíg valaki ismét meg nem veregeti a vállamat.

-Szia, Troye! Régen láttalak! - ugrik a nyakamba izgatottan a szőkésbarna, hosszú hajú hiányzó, aki fehér inget, és nagyon rövid farmert visel ballerina cipővel.

-Szia Nessa! Már meg is feledkeztem rólad. - mondom neki, de szorosan megölelem.

-Hé! - csap a vállamra miután elenged, és kedves mosolyog rám. Sőt, nevet.

-Najó bevallom, hiányoztál.

-Te is nekem Troyey - mosolyog és egyik lábáról a másikra áll. - hogyhogy erre jársz?

Luke felé bökök a fejemmel. Ő pedig azóta már a deszkapályán gengszterkedik.

-Ez ő? - kérdezi meglepetten.

Bólintok.

Szélesen elmosolyodik.

- és akkor ti most ketten.. ? - kezdi kajánul, de félbeszakítom.

- nem.

-Hetero? Vagy miért? - látom a reményt végigsuhanni az arcán.

-Hé! A szemedet is vedd le róla, kislány! - lököm meg a vállát óvatosan, mire édesen felnevet. - igazából fogalmam sincs.. elég bonyolult ügy.. azt hiszem ő sem tudja.

Nehezen nyögöm ki.

-Uhh.

Nem szólunk, csak nézzük Luke-ot.

-Nagyon helyes. - harap az alsó ajkára.

-Igen az. - válaszolok mosolyogva. Ám koránt sem vagyok nyugodt.

Nessa ezerszer szebb Britany-nél. Én meg hát.. fiú vagyok...

Vagyis semmi esélyem ellene.

Semmi.

- És ügyes.

- Na igen.

Kell nekem ez a fiú.

Fifth Chapter

Leülök az asztalhoz. Amióta itt vagyok először vacsorázok velük. Egész nap nem jöttem ki a szobámból. Nem ettem, nem ittam. Beth akart hozni nekem kaját, de elküldtem. Nem érdemelek semmi kedvességet, ha én önmagam ekkora tahó vagyok. Párszor majdnem felhívtam Britet, hogy újra bocsánatot kérjek. Majdnem írtam neki SMS-t is. De szerencsére meg tudtam magam akadályozni. Bánt amit tettem. Bánt, hogy mit érzek de még inkább bánt az, amit nem. Mertem magamnak rizsből és elvettem egy rántotthúst.
-Miért sírt reggel olyan keservesen az a kislány?-kérdezi Emma.
Összehúzom a szemeim. Apám kérdőn néz rá, majd rám.
-Szakítottunk.
-Dehát olyan kedves és csinos, teljességgel elbűvölő.
Tudom, és annyira fáj, hogy ezt tettem vele.
-Nem szeretem. - rántom meg a vállam, apám olyan mintha megértene, de csak egy pillanatra, aztán csatlakozik a feleségéhez. Emma nem ért meg. Ő a női oldalt nézi.
-Hogy tehettél ilyet vele? Így elküldeni! Annyira zokogott, majdnem elesett a lépcsőn. Rohadtul szégyellned kéne magadat!
-Emma, nem vagy az anyám! Soha nem is leszel! Gyűlöllek. Egy rohadt díszkurva vagy, és lehet, hogy apám sem azért van veled, mert szeret! - felállok és rá mutatva kiabálok vele. - Ahogy észrevettem, még anyának is hulladék vagy. Amióta idejöttem utálsz. Valld be!
Apám és Chase is feláll.
-Luke! - figyelmeztet apám. Emma, Beth és Lucy rémülten ülnek, bár Emma talán mégsem rémült.
-Mivan? Az én anyám, soha nem bánna így, egy gyerekkel sem, mint ahogy ez a nő velem. Utálok itt lenni, utálom ezt a családot!
Kiabálok és szinte érzem, ahogy az ütő erem kidagad a nyakamon.
A hatás kedvéért meglököm az asztalt. A tányérak, villák, poharak csörömpölnek, a szék lába csikorog. Becsapom magam mögött a bejárati ajtót.

Troye kint ül a teraszon.
Mint általában.
-Szia, Luke.- elvigyorodik. Feláll
-Szia, Troye. -próbálok mosolyogni. - egy 'e'-vel. -teszem hozzá
-Hahaha, viccesnek érzed magad, ugye? - nevet és a vállamba boxol.-Mi a baj, tesó? Elég nyúzottnak tűnsz.
-Szakítottunk. Aztán ráburítottam az asztalt Emmára.

TROYE

-Várj! Lassíts! Szakítottatok Britany-vel? - kérdezek vissza túl izgatottan, próbálom elnyomni az örömömet. - Gyere be!
Lehajtott fejjel ballag vissza fehérre lakkozott kerítéskapunkig. Lenyomja a kilincset, belép, majd becsukja maga után a kaput.

-Gyere, haver, kérsz valamit inni? - karolom át a vállát, és a ház bejárati ajtaja felé húzom. Kelletlenül, kicsit esetlenül sétál. Behúzom az ajtón. Közben csak arra tudok figyelni, milyen izmos válla van, ahhoz képest, hogy ilyen fiatal.

Az ajtó a nappaliba nyílik, a nappaliból pedig a konyha. Anya egyből ránk néz. A mosolya körbeér a fején. Felcsillan a szeme, ahogy Luke-ra pillant, majd rám, aztán ismét.

-Szia, - siet felénk, összeszorítom az állkapcsom - te bizonyára Luke vagy, Troye már emlíett téged! - nyújtja a kezét izgatottan Luke-nak, aztán magához öleli.

Anyámra meresztem a szemem. ''X'' jelet mutogatok anyámnak, szám elé teszem a mutatóujjam, aztán a biztonság kedvéért, még a klasszikus ''nyakvágós'' mozdulatot is eljátszom, jelezve: kussolj.
Anyu kérdőn pillant rám.

Nem tud semmit! -tátogom.

Megértés szikrája csillan fel az arcán, és elengedi Luke-ot.

-Ne haragudj, Luke. Ő a mamám. Kicsit közvetlen. - próbálom menteni a menthetőt.

-Csókolom. - próbál illedelmesen mosolyogni.

-Hívj csak Marthanak. Csinálok nektek egy teát. - közli mosolyogva.

-Addig kimegyünk az udvarra. - vetem oda anyunak félvállról.

Kilépek a teraszunk üvegajtaján a szürke, fényhiányos kertbe és a szokásos helyemhez indulok. A cseresznyefa alá. Luke követ. Ledobom magam, még le sem ül, mikor mesélni kezd.

-Le akart feküdni velem. - furcsa hangon közli ezt. Feláll a szőr a hátamon. Elszomorodok.

-Milyen volt?

-Visszautasítottam. - leesik az állam.

-Dehát miért?

-Hát ez rohadt kínos...

-Mondd nyugodtan. - félek, hogy mit fog mondani.

-Hát, szóval, nem állt fel. - mondja rekedt hangon, lehajtott fejjel. Elmosolyodok. Megköszörüli a torkát. - És amúgy sem akartam, soha lefeküdni vele. Soha nem akartam járni sem vele. - Öröm árad szét a mellkasomban. - De ettől még szeretem őt.

És keserűvé válik. Borzasztó keserű. Mardossa a gyomromat. A nyelőcsövemet. A légcsövemet. A tüdőmet. Hányni fogok.

-Ő a legjobb barátom.

Mi?

-Nagyon rossz volt bántani őt. Még mindig forog a gyomrom magamtól.

-Ez elég bonyolultnak tűnik.. - nyögöm ki nagynehezen.

Most akkor, hogy érez iránta? Luke, legyél kicsit határozottabb. Mondd azt, hogy túl vagy rajta! Ne zavarj össze.

-Bocs, hogy ezt rád zúdítom... Igazad van.

Nem így... értettem.

-Semmi gond, igazán. - próbálok mosolyogni.

Nem tudok kiigazodni rajtad, Luke!

-Szóval, szakítottam vele. Borzasztóan sírt. Elrohant. - kezd újra mesélni, de elhallgat. - Vacsorára bújtam ki csak a szobámból. El akartam felejteni Britet. De Emma szóba hozta, és korholni kezdett, hogy ilyen vagyok, meg olyan. Én pedig nem bírtam elviselni. Rohadt dühös lettem.

Szőke haja az arcába hullik, dühösen feszül meg az állkapcsa, mereven bámul maga elé, hátát a cseresznyefa törzsének dönti, terpeszben ül, felhúzott térdekkel, karjait a lábai között lógatja. Hangosan fújja ki a levegőt.

Nem tudom, utoljára mikor volt ilyen látványban részem.

Elnyílnak ajkaim, hogy mélyebbeket lélegezhessek.

Beletúrnék a hajába.

-Üvöltöttem Emmával. Elhordtam mindennek, aztán felborítottam az asztalt. Aztán eljöttem.

Emma.

-Hogy megyek ezek után, vissza abba a házba?

-Semmi gond. Tinédzser vagy, a hormonokra foghatsz mindent. - próbálok vígasztaló lenni, poénosan rákacsintok.

Felém fordítja a fejét, így szőke haja méginkább a szemébe hull.

Jézus.

Hátratúrja a haját, majd karját újra a lábai közé ejti.

Bámul rám.

Rózsaszín ajkai lassan mosolyra húzódnak, majd kivillannak a fogai.

A szívem heves vágtába kezd. Ajkaim érzem, hogy széles vigyorra húzódnak, és imádkozom, hogy ne tűnjek elmebetegnek.

Meg akarom csókolni.

Fourth Chapter

Tegnap, miután hazaértem, Britanyt az ágyamban találtam. Ma reggel arra keltem, hogy fehérneműben üldögél mellettem, mikor kinyitom a szemem szájon csókol.
-Tegyük meg, Luke!
- Mit? - kérdezem kissé ijedten.
- Jaj, ne már, tudod jól, miről beszélek...
Lágy hangon beszél, szinte simogat a hangja, de kiráz a hideg. Térdeimre ül, velem szemben. Muszáj abbahagynia.
- Brit, kérlek, ne csináld! - elhúzza a kezét a nadrágomtól, értetlenül néz rám.
- Jól vagy? - Troye.
- Nem. - rázom meg a fejem. A barátnőm le akar feküdni velem, és nem mindenről egy fiú jut eszembe. Jézusom.
- Mi a gond, Édes? - kérdezi csábosan, fejét oldalra dönti, mutatóujját végighúzza az állam vonalán, majd megcsókolja a nyakam.
Már kéne valamit éreznem, igaz? Valamit ott lent. Azt mondják. Talán selejtes vagyok, mert nem látok Britany lágy, selymes, puha testének szelíd és elegáns vonalaiban semmi olyat, amitől gyorsabban zubogna a vérem. Nincs semmi rajta, ami izgatna. Olyan nekem, mint egy szép festmény. Megnézed, mert csodaszép, de hiába nézegeted, nem fogsz vonzódni hozzá.
- Britany, ne érj hozzám, kérlek... - szólok rá elfúló hangon. Leejti a karját. Ijedten néz rám. Annyira sajnálom, hogy eddig húztam ezt.
- Luke? - vékony a hangja, mintha nem is ő lenne.
- Nem szeretnék veled lenni.
- Van időnk, ez csak ... csak egy ötlet volt.
- Brit, nem tetszel nekem. - csak így kimondom. Elnyílnak az ajkai, levegő után kap majd bőgni kezd. Nem tudom, mit tegyek vele. Végül esetlenül magamhoz ölelem.
- De hát mi... mi már, - sírása félbeszakítja. - már tizennégy éves korunk óta járunk!
- Sajnálom, Brit, - ölelem kicsit szorosabban magamhoz, és ő sír. - én tényleg annyira sajnálom...  - suttogom. - nem akartam ezt tenni veled.
Szeretem őt, tényleg. Két év alatt volt alkalmam megszeretni. A mosolyát, a kusza szőke haját, hófehér bőrét, lágy hangját, dallamos beszédét, a nézését, a kék szemeit, a mosolyát, a nevetését... úristen, tudnám még sorolni. De ez egyszerűen nem olyan, amilyennek lennie kéne, vagyis amilyennek mesélték. Nem akarom megfogni a mellét, vagy a fenekét és nem érzem szükségnek, hogy megcsókoljam. Igen, tizennégy évesek voltunk mikor járni kezdtünk. Hogy miért? Belém volt esve. Ő volt általános iskolában a legszebb lány az osztályomban. Folyton rám nézett, miután megszólalt, vagy mikor mondtam egy szar viccet, úgy nevetett, mintha a világ legjobb vicce lett volna. Ha a barátnőivel volt, minden percben legalább egyszer rámnézett. Ha a teremben voltam ringatta a csípőjét, mikor sétált, miután elment mellettem, lopva hátrapillantott egy kedves mosollyal az arcán, talán piros is volt néha. Nem volt vékony lány, vagy kövér, telt alakja volt, szép kerek idomokkal. Minden fiú osztálytársam rá csorgatta a nyálát. Mindig noszogattak, hogy próbálkozzak be Britnél. Az utolsó iskolai bálunkon világoskék ruhát viselt, nagyon rövid volt, rávettem magam, hogy odamenjek hozzá. A barátnőivel volt, egyszerűen megálltam mögötte amikor egy lassú szám következett. Emlékszem, végigsimítottam a hátán, haragosan fordult meg, azt hiszem, talán meg is akart ütni. Aztán felismert. Döbbent és egyben értetlen arcot vágott, ajkai elnyíltak egymástól, hosszú szempillái kiemelték ijedt tekintetét. Kinyújtottam a kezem.
-Táncolunk?
A lányok sikítozni kezdtek, Brit lefagyott, öt másodpercig nem reagált, már visszakozni akartam, mikor összeszörított ajkakkal hevesen bólogatni kezdett. Nem mozdult meg, úgyhogy jobb karommal magamhoz húztam majd mindkét kezemet a dereka köré fontam. A tarkómba kapaszkodott, hozzám bújt. Éreztem a szívverését, a lélegzetvételét, a remegését, és először éreztem magam erősnek, attól a perctől fogva meg akarom védeni mindentől. Mielőtt vége lett volna a zenének kezeimet felhúztam az arcához, közben ujjaim súrolták a derekát, a bordáit, a melleit és őt kirázta a hideg. Felnézett rám, szemei csillogtak, sötét ajkai elnyíltak, kezeimet a tarkójára vezettem, lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Ügyetlen voltam, az első csókom volt, de őt kirázta a hideg, és annyira tetszett ahogy szorított karjai ölelésén. A zenének vége lett, síri csönd volt. Elléptem Britanytól és visszamentem a haverjaimhoz, ő pedig a barátnőihez. Hátranéztem, mikor ujjongani kezdtek, igen, Brit körül álltak. Nem is tudom aznap hány pacsit kaptam.
''Haver, lekaptad Britany Elérhetetlen Johnson-t. Baszki, öregem, gratulálok!''
Én eddig azt hittem, hogy ez szerelem. De nem az volt. Most kellett rájönnöm. Annyira szerelmes akartam lenni Britbe...
Most itt van ez a szép lány és miattam sír. Szégyenlem magam.
-Miért jöttél oda akkor? Miért csókoltál meg ha nem tetszek? - makacsul letörölte a könnyeit, felállt, öltözni kezdett, de a hangja még sírós volt. -Brit, kis taknyosok voltunk, azért próbálkoztam be nálad mert mindenki ezt akarta. Te is ezt akartad.
Újra erősödik a sírása, de most dühös is.
-Szóval kényszer volt? Gratulálok! Te lehet taknyos voltál, de én komolyan beléd voltam esve, igen, akartam, hogy észrevegyél. Tudod mit? Még mindig akarom, még mindig szeretlek. Tök hülye vagyok. - közben felöltözik és az ajtó felé indul. Elkapom a karját.
-Nem gondolhatod, hogy ekkora tuskó vagyok! Én szeretlek! - azon kapom magam, hogy a kézfejemmel letörlök egy könnycseppet, ami tőlem származik. - Imádok benned mindent, annyira nagyon, de nem vonzódok hozzád. Azért voltam veled, mert nem akartalak elveszíteni, sokat jelentesz nekem. Meg akarlak védeni, mindentől. Érted? Kibaszott mindentől ami árthat neked, annyira összezavarodtam. Én beléd akartam szeretni, nem sikerült, önző módon megtartottalak, most viszont erőt vettem magamon és megszabadítottalak magamtól.
-Luke, én - felém lép de hátraugrok. Sírok is.
-Ne! Ne merj megbocsátani nekem, Brit. Méreg vagyok, érted? - leengedi a kezét, már nem akar megérinteni.
-Rendben. - suttogja.
-Ha szükséged van rám, ha bántanak vagy akármi, csak hívj fel, ott leszek. Meg foglak védeni, amíg szükséged lesz rá.
-Köszönöm...-motyogja, lábujjhegyre áll, megpuszilja az arcom és lehajtott fejjel távozik. Kinézek az ablakon, eddig fel sem tűnt milyen szépen szikrázik a nap.

-Minden rendben? Jól érzed magadat velük?
-Igen.
-Biztos? Beszélhetek apáddal.
- Igen, anyu, tényleg minden rendben, semmi gond velük, szeretek itt lenni... - úgy hazudok, mint akinek ez a munkája.
-És a kis Britany hogy van?
-Szakítottunk.-motyogom fáradt hanggal.
-Mikor?-kérdezi rémülten.
-Ma reggel.
-Miért?
-Le akart velem feküdni.
-Ő? Veled? Elutasítottad?
-Igen.
-Miért? Megijedtél?
-Nem szeretem, nem akartam becsapni. - hangom sírósba csak át, nehezen beszélek és a könnyeim marják belülről a szemeim.
-Jaj... - csend - büszke vagyok rád, ez érett dolog volt tőled.
-Annyira rosszul érzem magam. Jaj, anya, annyira sírt szegény! - sírni kezdek.
-Kisfiam, semmi baj, nyugodj meg, jól tetted, hogy elmondtad neki. - hangja nyugodt, kimért, szeretetteljes. Soha nem gondoltam, hogy meg fog nyugtatni, ha összetöröm valaki szívét. Attól függetlenül, hogy legalább annyira a sajátom is összezúztam.
-Jó.. - motyogom.
- Most mennem kell, kitartás szivecském! Ha valami baj van, hívj fel! És ha nincs akkor is. - hallom, hogy mosolyog.
-Szia anyu, szeretlek!
-Én is téged.

Third Chapter

A vacsora lassan telt, jóformán azzal, hogy Brit fecsegett Lucyval, Beth-szel és Emmával (aki kicsit erőszakosabb a lányainál). Folyton rólunk kérdezett. Hogy mióta vagyunk együtt (amire Brit büszkén kijelentette, hátát kihúzva, hogy két és fél éve), hogy egy suliba járunk-e, hogy hogyan jöttünk össze (a válasz egyszerű: azt akarták, hogy járjunk mi pedig járni kezdtünk. Nem volt szemezgetés, vagy udvarlás és hasonló baromságok, amiket ő mondott). Ez mind bosszantó. De mikor Emma szóba hozta anyámat akkor elegem lett. Felpattantam és felrohantam a szobámba.
Kint állok a az erkélyemen. Csak bámulok a sötétségbe. Brit nem jött utánam. Nem is fog, de nem tudok aludni ebben a nyári hőségben.
-Pszt! Luke! - hallom meg Troye rekedtes hangját. A szívem nagyot dobban, és nem tudom, hogy az ijedtség miatt, vagy másért.
Lenézek rá, de a sötéttől alig látom.
-Átjössz? - suttogja rekedtesen, hangosan, kezeiből szája két oldalánál tartva, mit egy tölcsért.
Hevesen bólogatok és már azon gondolkodom, hogy juthatnék le. Eszembejut, a hátsó ajtó. Kirohanok, le a lépcsőn, lábujjhegyen. A konyhában beszélgetnek, lábujjhegyen kifutok, kinyitom az ajtón majd óvatosan becsukom. Mezítláb vagyok, a fű kicsit nyirkos. Lassan sétálok a kerítés felé, a jház fala mellett. Mikor Troye meglát elmosolyodik és amolyan esetlenül integet, ahogy szokott. Megállok előtte.
-Szia!
-Nem tudsz átjönni, ugye? Látják az ablakból a kaputokat... - kérdezi, hangjának van egy kis szomorú tónusa.
-Kapu? - nevetek fel nagyképűen. -Minek?
Két tenyérrel a kerítésre támaszkodok, felnyomom magam és átvetem az egyik lábamat, vigyázva, hogy ne játszam el a diótörőt, mert az írtó ciki lenne, és nem akarok beégni előtte. Nemmellesleg, rohadtul fájna. Áthúzom a másik lábamat is és leülök a kerítés tetejére. Troye elnyílt ajkakkal figyel, olyan nézéssel, hogy megszédülök. Lenézek rá, furcsa magasabbnak lenni nála. Majdnem egymagasak vagyunk, de egy-két centivel magasabb. Szinte észrevehetetlen a különbség. Csak bámul rám. A karomat, a lábaimat, az arcomat... Ilyenkor mit kell csinálni? Ha az ember ilyen helyzetbe kerül egy fiúval? Ez köztünk nem volt kínos, csak csendes. Olyan csend volt, ami libabőrt hoz az ember hátára, és a feje bizseregni kezd.
Itt ülök bódult fejjel, libabőrös karokkal egy kerítés tetején, miközben egy fiúhoz szöktem ki. Nem tudom magam megérteni. Ráveszem magam, hogy leugorjak. Meg is teszem. Az utolsó pillanatban seggre esek. Csalódottságomban hátradőlök és elfekszem a puha fűben.
Troye halkan nevet.
- Jól vagy?
-Igen. - motyogom, leül mellém és elmosolyodok.- csak megszédültem.
-Nem erre gondoltam. Komolyan kérdezem. Hogy vagy?-mondja mély hangon, ami a humorosből törődőbe csap át. Megremeg a szívem. Felülök, lábaim törökülésbe húzom.
-Nem, nem vagyok jól. - lehajtom a fejem és tépkedem a füszálakat a lábam mellől. - lehet, hogy gáz, de hiányzik anyám, és nem szeretek itt lenni. Apám felesége különösen kiakaszt.
-Meg tudom érteni. Emma engem is sokszor piszkált mikor még jóban voltunk Chase-szel.
-Te és a bátyám? Hány éves vagy?
Nevet.
-Nemrég töltöttem be a húszat. - mosolyog.
-Oh. - megrökönyödöm, ő pedig felnevet és nekem is nevetnem kell. - Tizenhétnek nézel ki.
-Te is. - mosolyog rám.
Jól esik, hogy ezt mondja.
-Csak tizenhat vagyok.
-Egyébként, Chase nem a testvéred. Ő nem az apád gyereke. Ő csak Emma fia. - hitetlenkedve nézek rá.
Elszégyellem magam, hogy még ilyenekről is neki kell felvilágosítania.
-Ezt nem tudtam.
Nem szólal meg.
-Mostanában Brithez sincs kedvem.
-Csinos lány. - morogja.
Nem úgy, ahogy a haverjaim szoktak beszélni róla, ő egyszerűen kijelentette. Kicsit letörtnek tűnt.
-Igen.

-Hé, mit csinálsz? - kérdezi Troye, szinte felháborodottan, miközben próbálja lesöprögetni a kulcscsontjáról a földet.
Aztán gonoszan elvigyorodik, de én még mindig csak nevetek. Belemarkol egy vakondtúrásba és hozzám vágja. A hajamat találja el. Lehajtom a fejem és még mindig nevetve megpróbálom kirázni belőle a földet. Vagyis, egy részét.
-Te beszélsz? - kérdezek vissza nevetve és válloncsapom.
Homok ropog a fogam alatt. Ő csak nevet. Hátralököm, fél kézzel lent tartom a földön, másik kezemmel földet szórok a mellkasára, a nyakába. Már nem nevet, csak csendben figyel. Arcunk majdnem összeér. El kell húzódnom. Olyan furcsán csillognak a szemei, mindenféle fény nélkül, hogy nem tudok. Ajkai enyhén elnyíltak, nehezen veszek levegőt. Miért érzem ilyen furcsán magam? Soha nem éreztem így, nem vert ilyen gyorsan a szívem. Soha nem féltem még ennyire. Remegve fújom ki a levegőt ajkaim között, fogalmam sincs mit kéne tennem. Erőt veszek magamon, nehezen felkelek és az utca felé indulok.

Troye

Muszáj beszélnem vele. Csak egy kicsit. Fel-alá járkálok a kerítés mellett. Úristen, de idegesített az a lány. Annyira tenyérbemászó volt... Ahogy Luke rámnézett, az -
Kinyílik az erkélyajtó és Luke lép ki rajta.
- Pszt! Luke! -  suttogom erőteljesen. A hangom rekedt, de ez igazából már nem a betegségem miatt van. Csak izgulok.
Hunyorog, mintha nem látna, nekem már nincs ilyen próblémám. Fél órája arra várok, hogy kilépjen.
-Átjössz? - suttogom ismét hangosan, kezeimből tölcsért formázva.
Hevesen bólogat és melegség önt el, mikor sietve bemegy a házba. És csak remélni tudom, hogy tényleg kijön. Rövid idő után lassan feltűnik a ház fehér fala mellett.  Mezítláb van. Lassan sétál a kerítés felé, a ház fala mellett. Intek neki és nem bírom ki mosolygás nélkül.  Megáll előttem.
-Szia!
-Nem tudsz átjönni, ugye? Látják az ablakból a kaputokat... - kérdezem, kissé letörve, mikor rájövök: nem tudom mit csinálhatnék vele kettesben, éjjel, az udvarunkban.
-Kapu? - nevet fel mélyen, beleremeg a mellkasom. -Minek?
Két tenyérrel a kerítésre támaszkodik, felnyomja magát, a pólója és a nadrágja között kilátszik egy csík a hasából, ahogy megfeszülnek az izmai miközben átveti a jobb lábát a kerítés fölött. Úristen, megbámultam. És mivan, ha piros lettem? Másik lábát is áthúzza és vigyorogva ül a kerítés tetején. Talán elfelejtettem becsukni a számat, de istenem, olyan jó látvány. Lenéz rám, és szélesen mosolyog. Jó, oké, megbámultam. Véletlen volt, tényleg. Csönd lett, összezárta ajkait, kissé ijedten néz rám.
Leugrik. Az utolsó pillanatban seggre esik, hátradől és elfekszik a puha fűben. Kilátszik a hasa.
Zavaromban felnevetek. Mellé akarok feküdni.
- Jól vagy? - kérdezem, hogy enyhítsek a zavaromon, de nem működik.
-Igen. - motyogja úgy, mint aki szégyenli magát. Leülök mellé. - csak megszédültem. - mosolyog.
-Nem erre gondoltam. Komolyan kérdezem. Hogy vagy?- Felül, lábai törökülésbe húzza. Hasa eltűnik a szemem elől, talán jobb is.
-Nem, nem vagyok jól. - lehajtja a fejét és egy tpillanatra azthiszem elsírja magát. - lehet, hogy gáz, de hiányzik anyám, és nem szeretek itt lenni. Apám felesége különösen kiakaszt.
-Meg tudom érteni. Emma engem is sokszor piszkált mikor még jóban voltunk Chase-szel.
-Te és a bátyám? Hány éves vagy?
Felnevetek.
-Nemrég töltöttem be a húszat. - mosolygok rá, de ez nem jó.
-Oh. - megrökönyödve válaszol, csak nevetek és ő is ezt teszi, azt hiszem, megállt a szívem. - Tizenhétnek nézel ki.
-Te is. - mosolygok rá.
-Csak tizenhat vagyok.
-Egyébként, Chase nem a testvéred. Ő nem az apád gyereke. Ő csak Emma fia.
-Ezt nem tudtam. - motyogja.
Nem szólalok meg, szeretném, hogy beszéljen.
-Mostanában Brithez sincs kedvem.
-Csinos lány. - morgom. Nehezemre esik igazat mondanom. Brit szép lány. De jobban örülnék, ha azt kéne mondanom: "Luke, a barátod igazán helyes fiú." Akkor legalább minimális esélyem lenne.
-Igen.

-Hé, mit csinálsz? - kérdezem, felháborodottan, miközben próbálom lesöprögetni a kulcscsontomról a földet.
Aztán gonoszan elvigyorodok, de ő csak nevet. Mit tenne, ha megcsókolnám? Áhh felejtsük el.  Belemarkolok egy vakondtúrásba és hozzá vágom a friss, nedves földet. A haját találja el. Lehajtja a fejét és nevetve megpróbálja kirázni belőle a földet.
-Te beszélsz? - kérdez vissza nevetve és válloncsap.
Nevetek. Hátralök, fél kézzel lent tart a földön. Nem is kell tartania, örömmel fekszek itt. Másik kezével földet szór a nyakamba.
Abbahagyom a nevetést. Arcunk majdnem összeér. Ha megcsókolhatnám... Csillognak a szemei. Ajkai elnyíltak, nehezen vesz levegőt. Jézus, zavarbajött. Remegve fújja ki a levegőt ajkai között. Érzem a szívverését, az akadozó lélegzetvételét. Ez miattam lehet? Vagy csak fél?

Second Chapter

Fél kilenc körül megállok a kék ajtó előtt mély levegőt veszek és belépek. A cipőm leveszem, a többi közé teszem.
-Sziasztok! - kiáltom el magam. Mindenki elcsendesedik. Csak az a bugyuta mese megy tovább amit Lucy és Beth néz a plazma tv-n. Emma a mosogató előtt állva felém fordul, tányér és törlőrongy van a kezében. Apám és a bátyám, Chase kártyáznak, apám ül az asztal túlsó felén, vagyis ő éppen felém néz. Látom, hogy elmosolyodik.
-Nahát, te megszólaltál? - kérdezi Emma.
Összeszorítom a fogaimat.
-Emma! - szól rá apám dühösen.
Sötét pillantást vetek Emmára és felmegyek a lélcsőn.
-Anyu, most megint rossz kedvű lett... - szólal meg halkan Beth.
-Most ezt feltétlenül kellett, drágám? - kérdi apám Emmát. Nem érdekel a folytatás. Bemegyek a szobámba és lefekszem aludni.

Kopogást hallok, majd egy erőtlen, vékony hangocskát.
-Luke, -nyitja ki az ajtót résnyire. Felülök az ágyban. - ezt apa küldte neked. Biztos éhes vagy... -nyújtja felém a zacskót félénken. -pizzás csiga, reméltük, hogy szereted.
Persze hogy szeretem. Rámosolygok. Kissé talán erőltetett volt.
-Tudod ma reggel már voltunk boltba, csak anyu nem akarta, hogy gyere... Nekem hiányoztál. - vettünk neked pár inget is, csak nem tudom hol vannak, majd én behozom neked és akkor...
-Köszi, Beth... - szakítom félre.
Szélesen elvigyorodik.
-Szívesen, Luke.
Utána nézek a vékonyka kislánynak és elmosolyodom. Nem tudom miért ilyen kedves velem.

-Fiam, ideadnád a csavarkulcsot, kérlek? - kérdezi apám félig az autó alatt fekve miközben fejét felém fordítja. Egy pillanatra ránézek, majd a szerszámos ládán fekvő kulcsra, de aztán csak tovább sétálok, ki az udvarra.
Arra számítok, hogy Troye most is kint üldögél a kék ház verandáján, mint az utóbbi egy hétben minden nap, de nem. Troye most nem vigyorog rám játékosan, ahogy szokott. Sőt nincs itt. Hogy elhessegessem csalódottságom előveszem a telefonom, hogy felhívjam a barátnőmet.
-Szia, Brit!-köszönök a telefonba ő pedig izgatott, boldog hanggal válaszol.
-Szia Luke, hogy vagy?
-Jól vagyok, és te? - mosolygok.
-..... - hangját nem hallom az úton elhaladó busz zajától.
Bemegyek a házba, becsukom az ajtót.
-Luke, figyelsz te rám?!
-Ne haragudj nem hallottalak a zaj miatt, bejöttem a házba.
-Persze. - mondja unottan. -szóval találtam egy tökjó cipőt ami megy a szemedhez és az ingedhez.
-Milyen ing?-kérdezem, szemem forgatom, borzasztó idegesítő.
-Amit neked vettem. Tegnap!-ujjong én pedig sóhajtok.
-A barátnőddel beszélgetsz?- kérdi Emma azon az idegesítő, anyáskodó hangján.
-Nem- gondolom, de nem mondom ki.-Igen - sóhajtom.
-Hívd át vacsorára! - mosolyog rám Emma, engem pedig egyre jobban idegesít.
-Nem hiszem, hogy Brit ráérne ilyenekre... - köszörülöm meg a torkom. De Britany már elkezdte felsorolni a ruhásszekrénye tartalmát. Emma már hátat is fordított, és beletemetkezett egy divatújságba.
Most csak úgy félvárról ideszól nekem: - Hatra érjen ide, fél hétkor vacsorázunk.
De felesleges elismételnem, Britany mindent meghall, amit nem kéne. Felmegyek a szobámba, hogy végighallgassam a barátnőm újabb unalmas beszámolóját arról, hogy mit kell felvennem ahhoz, hogy a színeink összhangban legyenek. Talán valami ilyesmi. Nem vagyok biztos benne.
Fél óra beszélgetés -ő beszélt én hallgattam-, és ruha dilemmázás után nagylelkűen ennyit mond:- Tulajdonképpen bármilyen hideg színt felvehetsz, én úgyis csak feketét és fehéret viselek majd.
Felmerül bennem a kérdés: Vajon ezen gondolkodott ennyit? 
Leteszem a telefont, becsukom a szemeim, de nincs nyugtom, csipog a telefonom. Megnyomom a feloldógombot.
Egy olvasatlan üzenet.
Szia édes, megírnád a címed? xx.Brit

Nem.

De azért megnyitom a szövegablakot és beírom az új lakcímem. Lenémítom a telefonom és újra lehunyom a szemeim.

Hat óra előtt tíz perccel ébredtem fel. Nem is tudom hova kapjak. Nincs kicsomagolva a kék ingem, vagy ha ki van csomagolva fogalmam sincs hova tűnt. De nem húzhatok mást, nem akarom, hogy kiakadjon. Beth azt mondta, hogy vettek nekem pár inget... átrobogok a a halványrózsaszínnel felfirkált ''Beth'' feliratú mahagóni ajtó elé és óvatosan benyitok. Be kell kopogni egy hat éves kislányhoz? Ha igen, nagyon bunkó vagyok.
-Szia, Beth.. - köszönök, ő előbújik az ágy mögül vékonyka magas hangján válaszol.
-Szia Luke.
-Azt mondtad kaptam ingeket.
-Igen, -fordult el hirtelen, hogy körülnézzen. Hosszú sötétbarna göndör fürtjei csak röpködtek. -Itt vannak! - húz elő egy kupacot a szekrénye melletti székről. - kiment a fejemből.
-Semmi gond, köszönöm.
Visszamegyek a szobámba és szemügyre veszem az ingeket. Sima egyszínű ingek. Egy vörös, egy fekete és egy kékesfehér. Remek! Ezt veszem fel. Felkapom a fekete csőnadrágomat gyorsan és kirohanok, hogy csókkal köszöntsem a barátnőmet. Az udvarból kilépve látom az utca végén közeledni. Troye-ék háza felől. Elindulok elé, mert ha nem tenném, bunkó lennék. Szaladni kezd, így Troye-ék kerítésének sarkán találkozunk. Az ölembe ugrik, lábait a csípőm köré kulcsolja, kezei közé fogja az arcomat. Erőszakosan megcsókol, talán kicsit hiányzott ez a lány.
-Luke - búgja miközben fejét az állam alá fúrja.
-Hello srácok! - köszön Troye rekedtesen, s egy aprót köhög. Először azt hiszem direkt köhint. Mikor felé nézek azonban rá kell jöjjek, hogy nem. Szemei üvegesen csillognak, az orra piros és ajkai elnyíltak, mint aki azon veszi a levegőt.
Ekkor tűnik fel, hogy a kezem végig Brit szoknyája alatt volt, ahogy tartottam a fenekénél. Leteszem őt, és kiegyenesíti a szoknyáját.
-Szia Troye! - visszafogom magam, hogy ne mondjam el milyen szarul is néz ki valójában. -Ő itt a barátnőm, Brit. Brit, ő itt a szomszéd srác, Troye. - mutatom be őket egymásnak.
Brit összehúzott szemekkel vizslatja Troyet. Troye pedig kissé csalódottnak látszik. Várom, hogy mikor köpi el, hogy leribancoztam Britanyt. De ő hallgat. Megkönnyebbülök. Pár perc kínos csönddel telik. Brit közben összefűzi az ujjaink.
-Én most hazamegyek. -sóhajt Troye.
-Gyógyulj, haver. - veregetem meg a vállát, ő nem néz rám, mint aki haragszik, csak beballag a kék ház fehér ajtaján.
-Furcsa a srác.-ráncolja az orrát Brit, fintorog. Elhúzom a kezemet és nyomatékosan pillantok rá.
-Én, kedvelem! - emelem ki az én szót.
-Ugyan Édes...- motyogja, hozzám bújik és megcsókolja a nyakam. Libabőrös vagyok.
-Menjünk be!-húzodom el.

First Chapter

ÚKésőbb engedi el a kezem, mint ami egy kézfogásnál alap időtartam. Elnyílnak ajkai, szótlanul néz rám. Ugyanolyan magasak vagyunk, de ő vékonyabb nálam, pedig nincs rajtam felesleg. Fura ez a srác. Rezeg a telefonom, a zsebemhez nyúlok, hogy elővegyem, megnézem.
-Ne haragudj, de nekem ezt most fel kell vennem, a barátnőm hív... - aztán rájövök milyen gyíkságnak hangzik a hebegésem. - Nők. - forgatom a szemem és rávigyorgok. Biztos tudja miről beszélek.
-Ismerős a szitu. - mosolyodik el visszafogottan, és ez az arckifejezés valamiért felejthetetlen. Ezzel hátatfordít és elsétál. Vissza se néz, de el se köszönt. Csak értetlenül bámulok utána, és felrémlik előttem az a fura félmosoly. Annyira hamis volt. A telefon már nem rezeg, és feleszmélek. Gyorsan visszahívom.
-Szia, édesem! - szólok bele óvatosan.
-Mi az, hogy elköltöztél? És miért nem veszed fel a telefont?!
-Sajnálom, de anyám nekem is ma mondta el, hogy kidob apámhoz, és sok a dolgom.
-Mi az, hogy sok a dolgod Luke?
-Brit, kérlek! - szólok rá, remélve, hogy abba hagyja, de tudom, hogy reménytelen.
-Luke, gyere be! - kiáltja a bejárati ajtó küszöbéről Lucy. Felé pillantok, halványan mosolyog és pedig bizonytalanul bólintok.
-Ki volt ez a lány?!
-Brit ez a húgom, mennem kell. Majd beszélünk. - próbálom gyorsan leszerelni.
-Luke! - dühös a hangját hallom, mikor ki akarom nyomni.
-Mivan? - sóhajtom.
-Szeretlek. - mondja halkan, kissé letörve én pedig mosolyogva megrázom a fejem.
-Én is.
Szinte azonnal kinyomom a hívást, zsebre teszem a telefont, és elindulok a ház felé. Apám átkarolja a vállamat és felvezet az emeleti folyósóra ahonnan öt ajtó nyílik az egyik sima lakkozott faajtó, a másikakra pedig nevek vannak graffitizve: Chase, Beth, Lucy és az utolsón az én nevem virít. Pirossal. Utálom a pirosat. A szobában bent vannak a bőröndjeim, pár szekrény, egy franciaágy és ennyi. Üres.
A szobából nyílik egy üvegajtó az erkélyre. Lucy kint ül egy széken mikor kilépek, az ő szobályából is ki lehet jönni. De csak kettőnkéből. Beth és Chase szobája a másik odalon van. Lucy felnéz rám és elmosolyodik.
-Szia, Luke!
Aprót biccentek. Amolyan féltörökülésbe húzza a jobb lábát, a bal szépen lóg le a szürke járólapra, ahogy felém fordul. Nagyon szép, formás lábai vannak.
-Miért nem szólalsz meg?
Csak nézek rá, majdnem megszólalok, aztán csak hátatfordítok, bemegyek a szobámba. Becsukom az üvegajtót és lelülök az ágy szélére. Hajamba túrok, hogy levezessem a feszültségem. Rezeg a telefonom, mikor előveszem Brit nevét látom meg rajta, és majdnem elhajítom.
Miért nem tud már békénhagyni?
Kinyomom a telefonom és az ágyra ejtem. Fel le járkálok közben az ablakon bámulok kifelé. Nem tudok mit kezdeni magammal. A telefonom újra csörögni kezd én pedig ököllel a szekrényajtóra csapok, homlokomat a hideg felületnek támasztom.
Én tényleg próbálok nyugodt maradni.
De nem akarok itt lenni, ezek az emberek nem a családom.
Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy eddig volt?
Kinézek az ablakon. Egy vékony alakot látok meg, és egy magasabb normál testalkatú fiút. Épp a szomszéd medencéjébe ugrálnak. Azon kapom magam, hogy én is ott akarok lenni, nem akarok itt lenni egyedül. Félrehúzom a függönyt, hogy jobbaan lássak. Ebben a pillanatban a vékony fiú az ablakomra pillant, hunyorog a napsütés miatt. Troye az.
Megszeppenek.
Közelebb sétál a két telket elválasztó kerítéshez. Kilépek az üvegajtón, az erkélyre és ránézek.
-Átjössz te is, Luke? - kérdezi kedvesen, vigyorogva.
Majdnem igent mondok, aztán észhez térek.
-Nem, köszönöm. Én nem... -rázom meg a fejem hebegve- Nekem most... -elhalkul a hangom, gondolkozok. Aztán csak megfordulok és bejövök a szobámba.
Mi a franc van velem?! Gyík lettem?

-Luke, gyere le vacsorázni... - nyitja ki az ajtóm Beth, majd halkan megszólal.
-Hagyj békén! - csattanok rá, ijedség futja át kislányos vonásait. Hirtelen megbánom, de már mindegy.
-Sajnálom...-motyogja és óvatosan becsukja az ajtóm.
Hogy lehetek ekkora szörnyeteg?
Kilépek az a szobámból, lerohanok a lépcsőn. Ők ott ülnek és vacsoráznak. Én szó nélkül kilépek a bejárati ajtón, és elindulok a járdán.
-Hé, fiam! - hallom apám öblös hangját, megállok és hátranézek. -Csak tízre érj haza, mert utána bezárjuk az ajtót.
Egyet bólintok bizonytalanul, nem szólok hozzá.
Tovább megyek, apám még vár egy kicsit, majd csukódik a fehér ház kék ajtaja.
-Szóval nem vagy jóba a szülőkkel.
Összerezzenek, levegőért kapok. Körbe pillantok akkor látom, hogy a kerítés belső oldalán Troye ül a földön.
-Normális vagy?-kérdezem, majd mikor rájövök nem fog válaszolni ahhelyett, hogy otthagynám beszélni kezdek. -Ők nem a szüleim. Ők csak az apám és a felesége.
-Szóval tényleg más az édesanyád. - mondja.
Megköszörülöm a torkom és bólintok. - Vele mi van?
-Itt hagyott.
-Miért?
-Ez nem lényeges. - nem akarom, hogy azt higgye, hogy anyám rossz ember.
-És mi van a barátnőddel? - vigyorog és felhúzza a szemöldökét. El kell mosolyodnom, de nem azért, mert eszembejuttatta Brittanyt. Én sem tudom miért.
-Az egy ribanc. - mondom morcosan, de közben mosolygok.
-Sietsz valahova? - kérdezi, de nem értem mire gondol.
-Tessék?
-Bejössz? - nevet halkan és megcsapkodja maga mellett a füvet.
-Bemehetek... -gondolkozom hangosan.
-Gyere!
Sóhajtok, zsebretett kezekkel belépek az udvarba, bár a kapuval kicsit meggyűlik a bajom. Leülök vele szemben.
-Szóóval, miért is ribanc?
Lehajtom a fejem.
-Azt hittem elfelejtetted. -sandítok fel rá fél szemmel.
-Én nem felejtek. - mosolyog, de nem viccel.
-Állandóan hisztizik, hívogat és veszekszik. Belémköt mindenért. - mondom, és zavarbaejtően figyel rám, soha senki nem figyel rám ennyire. - Komolyan, mintha az én hibám lenne, hogy anyám itt hagyott apámnál. -forgatom a szemem.
-A lányok ilyenek.. - mondja.
-Köztünk szólva, nekem már nagyon sok belőlük, meg sem érik azt a sok fáradalmat.
Nevet. Elmosolyodom.
-Lehet.
-És veled?
-Szingli vagyok. - húzza ki magát büszkén mintha ez valami kitüntetés lenne. Lehet az is...
-És a szüleid?
-Jól vannak. - mosolyog. - Anya itthon van, ha találkozni akarsz vele. - nevet és rám kacsint.
Meglepetten nézek rá aztán vele nevetek.

Mióta itt vagyok először érzem jól magam.

Prológus

-Anya, most komolyan? - kérdezem lesokkolva anyámat ő pedig úgy néz rám, mintha mindez magától értetődő lenne. Valószínüleg az is. De nem a mi ''családunkban''.
-Jaj kisfiam, ne csináld ezt, csak a város másik felébe költözöl! - mondja bíztató hangon és közben a ruháimat hajtogatja szorgosan a bőröndömbe.
-Egy olyan emberhez akit nem is ismerek! - szólok vissza dühösen. Igazából talán csak félek.
-Ő az apád! - csak egy kis időre pillant rám, amíg forgatja a szemét, és tovább hajtogat.
-Akivel még sosem találkoztam... Ez elmond róla pár dolgot.
-Jaj fiam, ne kezdd, kérlek! Mész és kész.
Letörve nézek egy pillanatig vékony, csontos kezeire ahogy hajtogat. Majd elfordul és újabb adag ruhát borít ki rendetlen szekrényemből.
-Miért kell elmennem? Valami rosszat tettem? - nézek föl kemény, merev arcára. Szorul a szívem, hogy egyedül dolgozik. Aztán ellágyul az arca és kezei is a böröndbe lógnak puhán.
-Dolgoznom kell, áthelyeztek. Nem akarlak elhurcolni innen, itt van mindened. Jó lesz neked apádnál. - arcomra simította a kezét, halványan elmosolyodott majd gyorsan befejezte a ruháim pakolását.
Most fogom fel, hogy az összes szennyesemet kimosta mára.
-Mióta tudod, hogy elmész?
-Luke...-kezdi.
-Nem! - kiáltom dühösen. -Mióta tudod?!
-Pár hónapja.
-Miért nem szóltál?! Gyerek vagyok, most pedig elhagysz engem... - halkítom le magam - Pont olyan vagy, mint az apám!
Bevágom magam mögött a szobám ajtaját, kimegyek az udvarra és leülök a járda szélére. Tenyerembe hajtom a fejem és próbálom magam lenyugtatni. Hallom, hogy anyám nehezen kiráncigálja a nehéz bőröndöket az ajtón és szinte látom magam előtt vékony, törékeny alakját. De nem segítek neki.
Egyesével az autó mögé rángatja a két bőröndöt, majd megpróbálja betenni a csomagtartóba. Nem bírom tovább. Felállok és elveszem tőle a bőröndöt, majd beteszem az autóba és utána a másikat is. Hálásan pillant rám, majd szinte azonnal a vezető ülés felé indul. Beülök mellé. Némán vezet, fél óra autózás után aztán megáll egy nagy fehér, kék ajtós ház előtt. Egy férfi áll a ház előtt, hosszú, magabiztos léptekkel indul meg az autónk felé. Kiszállok, velem egyidőben anyám is.
-Szia, Marge! - köszön mély, öblös hangon. Óvatosan rá nézek és keserűen veszem tudomásul, hogy nagyon is hasonlítok rá. Vidámnak tűnik, talán ez köztünk a különbség.
-Helló, Andrew! - próbál anyám vidámnak tűnni, közben ujjait tördeli. Anyám felnyitja a csomagtartót, és Andrew gyorsan kiveszi a cucciamat. -Ő itt Luke, a fiad. - köszörüli meg anyám a torkát kínosan.
-Szia, fiam! - vigyorog és felém lép.
Én csak hűvösen ránézek, közben hátralépek, remélve, hogy veszi az adást. - Nem vagy kommunikatív igaz?
Összehúzom a szemöldököm.
-Luke, én most elmegyek. - motyogja anyám ujjait tördelve és felnéz rám, majd nyakamba csimpaszkodva magához ölel. -Szeretlek, fiam.. vigyázz magadra, kérlek! - megpuszilgatja az arcom, gyorsan elfordul, beül az autóba és elhajt. De így is láttam, hogy könnyes volt az arca.

Apámra nézek.
-Gyere be! - int kevésbé vidáman és megfogja a nagyobbik bőröndöt. Összeszorítom az állkapcsom. Mintha gyenge lennék...
Utána megyek és becsukom magam mögött az ajtót. A nappaliban egy nő áll, magához ölelve egy hét év körüli kislányt, és bíztatóan mosolyog. Jaj ne. Arról nem volt szó, hogy családja is van.
-Szia, Luke! Emma vagyok, édesapád felesége... - kezet nyújt és mikor rájön, hogy nem fogom viszonozni, újra a kislány vállára teszi a kezét. - ő itt a kishúgod, Beth. Lucy kérlek gyere le! - kiáltja. Lábdobogás után egy csinos kb. tizenhárom éves lány bukkan fel és ijedten néz rám, majd úgytűnik leesik neki ki vagyok. - Ő itt a másik húgod, Lucy...
-És ott van Chase, a bátyád. Ő éppen tömi a fejét a konyhában.. - mondja az apám viccelődve.
Csendben maradok. Ekkor értem meg. Apám megcsalta ezt a nőt. Megcsalta, gyereke született és ez a nő vele maradt! Itt én vagyok a mostoha...

-Mi felvisszük a cuccaidat a szobádba... Beth, kincsem megmutatnád a házat Lukenak? - kérdezi tőle az apám.
-Persze! - a kislány kézen fog és elkezd húzni. - nem olyan rossz itt, majd meglátod! - mosolyog.
Megmutatja a wc-t, a fürdőt, a konyhát, az étkezőt majd az udvart.
-Szia, Troy! - sikítja hirtelen, összerezzenek. Felpillantok a telefonomból és látom, hogy egy vékony fiú tart felénk szélesen vigyorogva Bethre.
-Szia Beth, hogy vagy? - kérdezi kedvesen, majd lehajol hozzá.
Felvont szemöldökkel meredek rájuk.
-Én jól vagyok! Képzeld ma hozzánk költözött a másik bátyám! Most van még egy! - ujjong, mintha ott se lennék, majd halkabban kezd beszélni. - Tudod, neki más az anyukája, el kellett mennie... nagyon szomorú. Azt hiszem nem is tud beszélni.
Ennyire hülyének tűnök?
-Jaj, Beth...- nevet.
A fiú rám néz, hihetetlenül kék szemeivel és hirtelen meglepődök. Talán tényleg elfelejtettem beszélni, mióta itt vagyok. A fiú elmosolyodik és kezet nyújt a kerítés felett.
-Szia, Troye vagyok! -köszön- Egy ''e''-vel. -teszi hozzá vigyorogva.
-Én Luke. - motyogom és megrázom a kezét.