Fifth Chapter

Leülök az asztalhoz. Amióta itt vagyok először vacsorázok velük. Egész nap nem jöttem ki a szobámból. Nem ettem, nem ittam. Beth akart hozni nekem kaját, de elküldtem. Nem érdemelek semmi kedvességet, ha én önmagam ekkora tahó vagyok. Párszor majdnem felhívtam Britet, hogy újra bocsánatot kérjek. Majdnem írtam neki SMS-t is. De szerencsére meg tudtam magam akadályozni. Bánt amit tettem. Bánt, hogy mit érzek de még inkább bánt az, amit nem. Mertem magamnak rizsből és elvettem egy rántotthúst.
-Miért sírt reggel olyan keservesen az a kislány?-kérdezi Emma.
Összehúzom a szemeim. Apám kérdőn néz rá, majd rám.
-Szakítottunk.
-Dehát olyan kedves és csinos, teljességgel elbűvölő.
Tudom, és annyira fáj, hogy ezt tettem vele.
-Nem szeretem. - rántom meg a vállam, apám olyan mintha megértene, de csak egy pillanatra, aztán csatlakozik a feleségéhez. Emma nem ért meg. Ő a női oldalt nézi.
-Hogy tehettél ilyet vele? Így elküldeni! Annyira zokogott, majdnem elesett a lépcsőn. Rohadtul szégyellned kéne magadat!
-Emma, nem vagy az anyám! Soha nem is leszel! Gyűlöllek. Egy rohadt díszkurva vagy, és lehet, hogy apám sem azért van veled, mert szeret! - felállok és rá mutatva kiabálok vele. - Ahogy észrevettem, még anyának is hulladék vagy. Amióta idejöttem utálsz. Valld be!
Apám és Chase is feláll.
-Luke! - figyelmeztet apám. Emma, Beth és Lucy rémülten ülnek, bár Emma talán mégsem rémült.
-Mivan? Az én anyám, soha nem bánna így, egy gyerekkel sem, mint ahogy ez a nő velem. Utálok itt lenni, utálom ezt a családot!
Kiabálok és szinte érzem, ahogy az ütő erem kidagad a nyakamon.
A hatás kedvéért meglököm az asztalt. A tányérak, villák, poharak csörömpölnek, a szék lába csikorog. Becsapom magam mögött a bejárati ajtót.

Troye kint ül a teraszon.
Mint általában.
-Szia, Luke.- elvigyorodik. Feláll
-Szia, Troye. -próbálok mosolyogni. - egy 'e'-vel. -teszem hozzá
-Hahaha, viccesnek érzed magad, ugye? - nevet és a vállamba boxol.-Mi a baj, tesó? Elég nyúzottnak tűnsz.
-Szakítottunk. Aztán ráburítottam az asztalt Emmára.

TROYE

-Várj! Lassíts! Szakítottatok Britany-vel? - kérdezek vissza túl izgatottan, próbálom elnyomni az örömömet. - Gyere be!
Lehajtott fejjel ballag vissza fehérre lakkozott kerítéskapunkig. Lenyomja a kilincset, belép, majd becsukja maga után a kaput.

-Gyere, haver, kérsz valamit inni? - karolom át a vállát, és a ház bejárati ajtaja felé húzom. Kelletlenül, kicsit esetlenül sétál. Behúzom az ajtón. Közben csak arra tudok figyelni, milyen izmos válla van, ahhoz képest, hogy ilyen fiatal.

Az ajtó a nappaliba nyílik, a nappaliból pedig a konyha. Anya egyből ránk néz. A mosolya körbeér a fején. Felcsillan a szeme, ahogy Luke-ra pillant, majd rám, aztán ismét.

-Szia, - siet felénk, összeszorítom az állkapcsom - te bizonyára Luke vagy, Troye már emlíett téged! - nyújtja a kezét izgatottan Luke-nak, aztán magához öleli.

Anyámra meresztem a szemem. ''X'' jelet mutogatok anyámnak, szám elé teszem a mutatóujjam, aztán a biztonság kedvéért, még a klasszikus ''nyakvágós'' mozdulatot is eljátszom, jelezve: kussolj.
Anyu kérdőn pillant rám.

Nem tud semmit! -tátogom.

Megértés szikrája csillan fel az arcán, és elengedi Luke-ot.

-Ne haragudj, Luke. Ő a mamám. Kicsit közvetlen. - próbálom menteni a menthetőt.

-Csókolom. - próbál illedelmesen mosolyogni.

-Hívj csak Marthanak. Csinálok nektek egy teát. - közli mosolyogva.

-Addig kimegyünk az udvarra. - vetem oda anyunak félvállról.

Kilépek a teraszunk üvegajtaján a szürke, fényhiányos kertbe és a szokásos helyemhez indulok. A cseresznyefa alá. Luke követ. Ledobom magam, még le sem ül, mikor mesélni kezd.

-Le akart feküdni velem. - furcsa hangon közli ezt. Feláll a szőr a hátamon. Elszomorodok.

-Milyen volt?

-Visszautasítottam. - leesik az állam.

-Dehát miért?

-Hát ez rohadt kínos...

-Mondd nyugodtan. - félek, hogy mit fog mondani.

-Hát, szóval, nem állt fel. - mondja rekedt hangon, lehajtott fejjel. Elmosolyodok. Megköszörüli a torkát. - És amúgy sem akartam, soha lefeküdni vele. Soha nem akartam járni sem vele. - Öröm árad szét a mellkasomban. - De ettől még szeretem őt.

És keserűvé válik. Borzasztó keserű. Mardossa a gyomromat. A nyelőcsövemet. A légcsövemet. A tüdőmet. Hányni fogok.

-Ő a legjobb barátom.

Mi?

-Nagyon rossz volt bántani őt. Még mindig forog a gyomrom magamtól.

-Ez elég bonyolultnak tűnik.. - nyögöm ki nagynehezen.

Most akkor, hogy érez iránta? Luke, legyél kicsit határozottabb. Mondd azt, hogy túl vagy rajta! Ne zavarj össze.

-Bocs, hogy ezt rád zúdítom... Igazad van.

Nem így... értettem.

-Semmi gond, igazán. - próbálok mosolyogni.

Nem tudok kiigazodni rajtad, Luke!

-Szóval, szakítottam vele. Borzasztóan sírt. Elrohant. - kezd újra mesélni, de elhallgat. - Vacsorára bújtam ki csak a szobámból. El akartam felejteni Britet. De Emma szóba hozta, és korholni kezdett, hogy ilyen vagyok, meg olyan. Én pedig nem bírtam elviselni. Rohadt dühös lettem.

Szőke haja az arcába hullik, dühösen feszül meg az állkapcsa, mereven bámul maga elé, hátát a cseresznyefa törzsének dönti, terpeszben ül, felhúzott térdekkel, karjait a lábai között lógatja. Hangosan fújja ki a levegőt.

Nem tudom, utoljára mikor volt ilyen látványban részem.

Elnyílnak ajkaim, hogy mélyebbeket lélegezhessek.

Beletúrnék a hajába.

-Üvöltöttem Emmával. Elhordtam mindennek, aztán felborítottam az asztalt. Aztán eljöttem.

Emma.

-Hogy megyek ezek után, vissza abba a házba?

-Semmi gond. Tinédzser vagy, a hormonokra foghatsz mindent. - próbálok vígasztaló lenni, poénosan rákacsintok.

Felém fordítja a fejét, így szőke haja méginkább a szemébe hull.

Jézus.

Hátratúrja a haját, majd karját újra a lábai közé ejti.

Bámul rám.

Rózsaszín ajkai lassan mosolyra húzódnak, majd kivillannak a fogai.

A szívem heves vágtába kezd. Ajkaim érzem, hogy széles vigyorra húzódnak, és imádkozom, hogy ne tűnjek elmebetegnek.

Meg akarom csókolni.